Blog

A megszokás rabságában

Miért ragaszkodunk a szokásainkhoz? A legnehezebb saját árnyékunk átlépése. Előre feltételezünk dolgokat, és meg sem próbálunk változtatni, erőfeszítéseket tenni. Így felelősséget sem kell vállalnunk a döntéseinkért. Van hasonlóság a rabságban született elefánt és a saját életünk, viselkedésünk között? Sokszor feltételekhez kötjük a boldogságunkat. Ha majd a gyerek óvodába megy, ha nagyobb házunk lesz, ha leadunk néhány kg-t, akkor majd boldogok leszünk. És mit teszünk ma ezekért a vágyainkért?

Már két hete a komfortzóna körüli témát igyekszem bemutatni többféle megvilágításból. Nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy úgy rákattantam a témára, hogy már másról nem is szólnak a gondolataim, és ez által az írásaim sem. Ám nagyon fontos területe az életünknek, hiszen a keretet adja. Ezért engedjenek meg nekem még egy történetet, ami véleményem szerint nagyon tanulságos, és segít abban, hogy magunkra ismerjünk.

A történetünk főhőse egy rabságban született elefánt. A szegény kis elefánt bébi egy cirkuszban született, ott látta meg a napvilágot, így sorsa előre elrendeltetett: cirkuszi elefánt lesz belőle. Ám addig is, míg megkezdhették vele a gyakorlást, a cirkusz udvarán egy karóhoz kötötték ki, nehogy elszökjön, elinduljon világot látni.  A karó körül élte az életét az idomítások közötti időkben is.

A kis elefánt bébi, ahogyan az már lenni szokott, a kíváncsiságtól hajtva szeretett volna messzebbre is elmenni, mint ahogy azt a kötél engedte, ám lassan kénytelen volt beletörődni, hogy ez lehetetlen. A kötél túl erős volt, ő pedig még túlságosan gyenge, hogy elszakítsa azt. A mi kis elefánt bébink lassan megszokta, hogy csak akkor mozoghat szabadabban, ha gondozói eloldják. Ám ilyenkor vagy evett és aludt, vagy mindenféle mutatványra kényszerítették.

Telt-múlt az idő, és a kis elefánti igazi nagy elefánttá cseperedett. Súlya már több mázsát nyomott, hatalmas lábának egyetlen mozdulatával könnyedén ki tudta volna rántani helyéről a karót, el tudta volna szakítani a kötelet. Mégsem tette. Még csak meg sem próbálta.  Vajon miért? Egyetlen kisebb rántással szabaddá válhatott volna.

De az ő tudatában ez a kötél még mindig nagyon erős volt, a karó még mindig mozdíthatatlan. Olyannyira megszokta, hogy az ő számára a világ mindössze addig tart, amíg a kötél engedi, hogy képtelen volt szabadulni.

Egyes anekdoták szerint a kikötött elefántoknál olyan erős ez a tudati gát, hogy ha tűz üt ki a cirkuszban, akkor ezek az óriási, hatalmas állatok meg sem próbálnak menekülni, és benn égnek…

Mit gondolnak, lehet hasonlóságot találni a saját életünkben kialakított megszokások, és az elefánt viselkedése között?

Nem szeretnék általánosítani, így csak a magam nevében mondom, hogy IGEN! Hányszor, de hányszor kapunk újabb lehetőséget az életben, amit csak meg kellene ragadnunk, és ezzel a változással más irányt adhatnánk a munkánknak, a családi, baráti és emberi kapcsolatainknak!

Hányszor észre sem vesszük a lehetőséget, vagy egyszerűen gyávák, lusták vagyunk változtatni. Aztán lehet okolni a nehéz sorsunkat, önsajnálatba temetkezni, eljátszani a mártír szerepet, és mindig mást okolni a kudarcainkért. Hogy is van ez?

Előre feltételezünk dolgokat, és meg sem próbálunk változtatni, erőfeszítéseket tenni. Így nem kell felelősséget sem vállalni a döntéseinkért, és tudatosan cselekedni sem. Milyen egyszerű….lehet tekerni a mókus kereket, ez jelenti a biztonságot.  És közben elfelejtjük, hogy mire is vágytunk, vágyunk.  Ebbe bele lehet süppedni, ellenni, mint a befőtt….és pergetni a napokat, heteket, éveket, és mindig azt várni, hogy majd egyszer eljön az idő, amikor minden jobb lesz magától,  ha a  gyerekek óvodába, iskolába mennek, felnőnek és kiröppennek, ha majd nagyobb házunk lesz, ha majd sokat fogunk keresni, ha majd 10-20-30 kg- val könnyebbek leszünk……akkor majd milyen boldogok is leszünk.

Azon kellene elgondolkodnunk, hogy mit is teszünk ma ezekért a vágyainkért?

Őri Júlia